… egy harmadikos szülő, Bihari Nirmala tollából
Amikor Kittit ebbe az iskolába írattam, pontosan tudtam, hogy nem egyszerűen iskolát választok neki, hanem közösséget választok magunknak. Tudtam, hogy itt valamilyen értelemben az egész család beiratkozik, hogy nekem is dolgom lesz, jelenlétem, feladatom, felelősségem, és hogy a Waldorf nem ér véget délután az iskola kapujában. Azt viszont akkor még nem tudhattam, hogy ez a közösség mennyi mindenre fog megtanítani engem saját magamról.
Most, a Szent Mihály-ünnep közeledtével, amikor a gyerekeink már harmadikosként nem végigmennek a bátorságpróbán, hanem ők készítik azt a kisebbeknek, újra eszembe jutott ez.
Tavaly még őket figyeltük: ki hogyan indul neki, torpan meg egy pillanatra, hol szedi össze magát, hol fedezi fel, hogy valamire képes, amiről néhány perccel korábban még fogalma sem volt.
Idén pedig már ők állnak a másik oldalon és segítik az elsősöket.
És miközben ezt írom, azon gondolkodom: vajon én hol állok a saját bátorságpróbámban?
Mert az elmúlt években egyre világosabban látom, hogy miközben a gyerekeink nőnek ebben az iskolában, velük együtt mi is növünk. Csak nekünk nincs hozzá epocha, nincs szépen megrajzolt táblakép, és sajnos azt sem mondja meg Ági hétfő reggel, hogy: „Kedves szülők, ezen a héten a saját határaitokkal, türelmetlenségetekkel és ragaszkodásaitokkal fogunk dolgozni.” Pedig néha igazán praktikus lenne.
Ehelyett kapunk valódi helyzeteket. Feladatokat, ünnepeket, közös munkákat, döntéseket, nézeteltéréseket, rengeteg szervezést, még több üzenetet, és persze egymást. Egymást folyamatosan. És számomra éppen ez az egyik legnagyobb ajándéka annak, hogy közösségben vagyunk: a másik ember újra és újra megmutat valamit belőlem önmagamnak.
Buddhistaként sok éve gyakorlom az önmagamra figyelést, és az ember egy idő után hajlamos azt gondolni, hogy egészen jól ismeri már a saját tudatát. Aztán bekerül egy közösségbe, ahol tizennyolc embernek tizenkilenc elképzelése van ugyanarról a kérdésről, és hirtelen új, eddig feltérképezetlen területek nyílnak meg az önismeretben.
Egyedül ugyanis meglepően könnyű türelmesnek, elfogadónak és együttműködőnek lenni.
Egyedül otthon például én egészen kiváló közösségi ember vagyok. Senkivel nincs konfliktusom.
A valódi gyakorlásom akkor kezdődik, amikor megérkeznek a többiek.
Amikor valaki mást gondol, mint én, vagy valami egészen másképp történik, mint ahogyan elképzeltem. Amikor fáradt vagyok, mégis szükség van rám, hogy például befejezzük az osztálytermet. Vagy amikor ki kell mondanom valamit, ami kényelmetlen. Amikor meg kell hallgatnom valakit úgy, hogy közben bennem már rég elkészült a válasz. És időnként akkor, amikor a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó.
Ezek számomra ugyanolyan bátorságpróbák, mint azok az akadályok, amelyeken a gyerekeink végigmennek Szent Mihály napján, csak felnőtt méretben, és általában sokkal kevésbé látványosan.
Fotó: Emich Szabolcs
Ezért változott bennem az évek során az is, hogy mit nevezek bátorságnak. Régebben valami nagy dolgot társítottam hozzá: kiállást, erőt, határozottságot, valamilyen hősies cselekedetet. Ma egyre inkább azt látom, hogy a bátorság legtöbbször egészen hétköznapi. Odamenni. Megkérdezni. Belevágni. Segítséget kérni. Segítséget adni. Vállalni valamit úgy, hogy még fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani. Belátni, amikor tévedtem. Bocsánatot kérni. Újrakezdeni. És olykor egyszerűen csak ott maradni egymás mellett akkor is, amikor könnyebb volna hazamenni.
Egy közösség pedig csodálatosan alkalmas arra, hogy mindezt gyakoroljuk.
Sárkányleves (Fotó: Emich Szabolcs)
Számomra a közösség nem azt jelenti, hogy mindig egyetértünk, folyton kedvesek vagyunk, és valamilyen idilli Waldorf-képeslap szereplőiként kézen fogva állunk a szivárvány alatt.
Hanem azt, hogy különböző emberek vagyunk, különböző történetekkel, temperamentummal, érzékenységgel, erővel, gyengeséggel, lelkesedéssel, félelmekkel és időnként egészen elképesztő mennyiségű véleménnyel – és mégis újra meg újra egymás felé fordulunk. És együtt maradunk.
Ez érint meg benne a legjobban.
Miközben a gyerekeink nőnek előttünk, mi is növünk mellettük. Ők megtanulnak átkelni egy pallón, bemenni oda, ahol egy kicsit sötétebb van, nekivágni valaminek, amiről még nem tudják, képesek-e rá. Mi pedig ugyanezt tanuljuk felnőtt módra. A mi pallónk néha egy nehéz beszélgetés, egy konfliktus, egy közösen vállalt munka, vagy egy új feladat, néha pedig egy olyan hatamas terv, hogy amikor először ránézünk, legszívesebben megkérdeznénk, nem lehetne-e mégis visszamenni második osztályba, és inkább végigmászni azon az akadálypályán.
És éppen ezért van szükségünk egymásra.
Pontosan ezért a bátorság nem valamiféle félelemnélküliséget jelent a számomra. Sokkal inkább azt, hogy mindazzal együtt, ami éppen bennem van, megteszem a következő lépést. Ügyesen, esetlenül, nagy lendülettel, vagy reménnyel telve, és sokszor úgy, hogy valakinek közben meg kell fognia a kezem.
És milyen jó, hogy van, aki megfogja. Ezt szeretem a legjobban.
Amikor tehát idén a harmadikosaink elkészítik a bátorságpróbát a kisebbeknek, elsősorban őket fogjuk figyelni. Ki mer elindulni, ki torpan meg, ki segít a másiknak, ki érkezik meg a végére egy kicsit másképpen, mint ahogyan elindult?
Én pedig közben magunkra is szeretnék gondolni.
Arra, hogy mi, felnőttek is itt vagyunk egymás életében, és miközben közösen építjük ezt az iskolát, az ünnepeinket, a gyerekeink körüli világot és ezt a közösséget, valami más is épül: mi magunk.
Ez a mi bátorságpróbánk.
És milyen jó, hogy nem egyedül kell végigmennünk rajta.