Szalai Szilvia osztálytanítónk mesél nekünk a “gabona epocháról”
A harmadik iskolaévben, a kilencedik életévük körül a gyermekek egy jelentős belső átalakuláson, a „rubikonon” mennek keresztül. Lelkileg lassan leválnak a világgal való korábbi egységről, s ráébrednek saját egyediségükre. Ez az ébredés sokszor bizonytalansággal és belső konfliktusokkal jár együtt. Mint minden belső változást, ezt is gyönyörűen kíséri és segíti pedagógiánk: erre az évre esik a bibliai Teremtéstörténet megismerése, ahol a Paradicsomból való kiűzetés hangulata – éppen, mert saját benső helyzetükkel rokon – mélyen megérinti a gyermekeket. Ádámmal és Évával együtt élik át, milyen kilépni abból az ismerős, gondtalan, ám gondoskodással teli világból, ahol addig léteztek. A mi osztályunk egy hatalmas ajándékot is kapott: az epocha lezárásaként a szülők Paradicsomjátékát nézhettük meg. Az osztály csillogó szemekkel figyelte az előadást, ami teljes meglepetés volt számukra.
A kiűzetés fájdalmának, feszültségének szép feloldása a földművelés epocha, ami ebben az érzékeny korszakban szilárd, kézzelfogható földi biztonságérzetet ad: a gyermekek a saját kezük munkáján keresztül tapasztalják meg, hogy képesek gondoskodni önmagukról, és alkotó módon tudnak együttműködni a természettel. Ez által, ezekkel együtt válhat a „gabona epocha” a harmadik év legmélyebb, legszebb élményévé.
Komoly, nehéz fizikai munkával kezdődött a folyamat, sokszor idéztük az Írást: „Orczád verítékével egyed a te kenyeredet”! De az első pillantásra szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnő feladat a nap végére a jól végzett munka „meg tudtuk csinálni” érzését erősítette.
Először megtisztítottuk a kijelölt területet a nálunk is jóval magasabb gyomtól, majd felszántottuk a talajt, magunkat fogva be az eke elé.
Utána alaposan átboronáltuk a földünket, s az így előkészített talajba szórtuk a fehér kötényeinkből a magot. Ezután újra boronáltunk, gondosan betakarva aszemeket.
A tél során többször megnéztük a vetést, alaposan megfigyeltük, hogyan fejlődik a búza. Nagyon örültünk, hogy azon a télen többször is esett a hó, védő paplanként óvva a zöld hajtásokat. Tavasztól egyre izgatottabban lestük, mi történik a mezőn. Végül eljött az aratás napja, ami már a nyári szünetre esett. Sarlóval és metszőollókkal estünk neki a munkának, és igyekeztünk rendezett kévékbe kötni a levágott szálakat.
Igy várt minket a búza a terem közepén szeptemberben, ahol az új tanévet mindjárt a búza feldolgozásával kezdtük, hogy Mihály-napra kisüthessük a cipóinkat a saját búzánkból. Sok munka volt még ez is. Tanultunk arról, hogy a búza minden részét felhasználták, így először mi is megkötöttük az aratókoszorúinkat, de maradtak félretett szárak ahhoz, hogy a karácsonyfára szalmacsillagokat készíthessünk majd. Ezután kicsépeltük a kalászokat, majd egy enyhén szeles napra vártunk, hogy kiszelelhessük a szemeket. Több lépésben jutottunk el addig, míg azt mondhattuk: elvált a gabona az ocsútól.
Már bele is értünk a matematika korszakba, így megmértük, majd megszámoltuk, mennyi búzánk termett. Kiszámoltuk azt is, vajon mekkora területet kellett megművelnie egy gazdának ahhoz, hogy az egész családjának egy éven keresztül kenyér kerülhessen az asztalra.
Előző évben minden héten sütöttünk kenyeret: csütörtökön reggel bedagasztottuk a kovásszal, a nap során kelesztettük, formáztuk, hogy másnap reggel kisüthessük és szabadvallás órán megszeghessük. Nagy öröm volt, hogy a jól ismert folyamatban, de immár a saját búzánkból készülhet el az ünnepi cipó. Egészen más szemmel néztünk rá ezután mindennapi kenyerünkre, és mondtuk az áldást: „Földből magba … lelkemből lelkedbe…”
Fotók: Szalai Szilvia