Beöthy Veronika szubjektív szülői beszámolója a befogadóünnepségről
Korábban mindig vegyes érzéseim voltak az évnyitókkal kapcsolatban – emlékeim szerint sok feszengés és kevesebb mosoly volt a jellemző ezekre az alkalmakra –, bár az is igaz, hogy sosem vettem még részt a sajátomon kívül másén.
Ezúttal leendő elsős gyermekünk készült a nagy eseményre. Már az elnevezés is jobban hangzott, mint a hagyományos évnyitóé: befogadó ünnepségre hívtak minket, akiket a már oda járó gyerekek, a szülők és a tanárok vártak.
Szerencsénk volt az időjárással, gyönyörűen sütött a nap, amikor megérkeztünk az iskola udvarára. Az elsősök mögött felsorakoztak a szülők, és körülöttük, egy nagy körben helyezkedtek el a többiek. A közös nyitó ének után az új osztálytanító, Adrienn szólt pár szót: kifejezetten szimpatikus volt, hogy nem nyúlt hosszúra a köszöntés. Hamarosan szólította is a gyerekeket egyesével, akiket mi, szülők vezettünk el a virágkapuig, hogy aztán átadjuk őket Adriennek.
Ő kézen fogva átvezette őket a kapun, majd elfoglalták a helyüket az átjáró után felállított padokon – ekkor már mindenki mosolygott. Szép szimbóluma volt mindez annak, ahogy a szülők lassan hátralépnek, a gyerekek pedig – még most is nehéz elhinni, hogy máris itt tartunk – elindulnak az iskolásévek felé.
Fotó: Jónás Jácint
Érdekes volt megfigyelni, hogy minden gyerek kicsit másképp, a saját vérmérsékletének megfelelően, de mégis hasonlóan reagált. Sokan először megszeppenve, többnyire erősen kapaszkodva szüleikbe – a miénk szó szerint, mint egy kis koala, csimpaszkodott belénk –, de az osztálytanító őszinte kedvessége hamar feloldotta a félelmeket.
Ezután következett a tényleges belépés az iskolába, az élő virágkapun át. Az udvartól egészen az elsősök terméig tartották a fejünk fölött a növényeket gyerekek és felnőttek, miközben a befogadó dalt énekelték. A biztató és kíváncsi tekintetek és az őszinte kedvesség, ami áradt belőlük, egy csapásra eloszlatta minden addigi félelmemet. Ekkor éreztem meg először igazán, hogy jó helyen vagyunk: egy olyan közösségbe érkeztünk, ahol nagyon figyelnek a másikra.
Most már csak a kíváncsi várakozás maradt, milyenek lesznek az előttünk álló évek, mert a nyolcadik osztályra a kicsikből tényleg nagyok lesznek. És biztos vagyok benne, hogy az is egy szempillantásnak fog tűnni…
Fotó: Jónás Jácint