Waldorf iskolákban első osztályban szokás lírát faragni. Egy közös hétvégén kezdődik minden, amikor a szülők két napig egy fadarabból egy hangszer kezdeményen dolgoznak. Kopácsolástól, reszeléstől, citlingezéstől hangos a tér, majd halkul el, tökéletesen szimbolizálva, hogyan csendesedik el hangosból halkba az életünk is. A közös hangszeralkotás a szülői közösség számára is egy remek „csapatépítő” esemény. Megismerkedhetnek, segíthetik egymást, kicsit mindenki beleteheti magát a hangszerbe, ami a következő években kíséri a gyermekek mindennapjait. A munka pár hétig még otthon folytatódik. A tökéletesnél nem érjük be kevesebbel – emlékeztet Györgyi, aki évek óta segíti az iskolánkba járó gyermekek szüleit lírafaragáskor – bár mind tudjuk, hogy nincs olyan, hogy tökéletes. Pár hét, és elkészül a líra, aztán jöhet az olajozás, húrozás. Év végén pedig egy emlékezetes eseménnyel, és útravalóul egy szép mesével egybekötve adják át a szülők gyermekeiknek a hangszereiket, amin annyi-annyi órán keresztül dolgoztak. Ez kívülről sokaknak csak egy újabb plusz feladat lehet. De ez a plusz feladat azonnal felértékelődik, amikor az ember, átadva gyermekének a hangszert, meglátja a csillogó szemeket és a csodálatot: Ezt a szüleim készítették. Nekem.
„Amikor a lírámon játszom az iskolában, táncolnak a tündérek és érzem, hogy Anya és Apa hogy szeretnek.”
Hát ezért (is) készít a Waldorfos szülő lírát a gyermekének.