Négy lépés előre, hátra, jobbra, majd balra. Két kezünkkel megérinteni a fejünket, vállunkat, combunkat, végül szívünkre tenni. Ezek külön-külön még úgy-ahogy mentek, de amikor az euritmia tanárnő arra kért minket, első osztályos gyerekek szüleit, hogy az euritmia bemutató alkalmon ezeket a mozdulatokat kombináljuk, akkor az igyekvésünket elég hamar felváltotta a zavart mosoly, végül a nevetés, hogy ez bizony nem megy. Pedig milyen egyszerűnek tűnt, ahogy a gyerekeket néztük! Talán, mert nem is olyan könnyű megtapasztalni azt, hogy mi is a jó ritmus. Mit is jelent a test, a lélek és a szellem együttmozgása, együtt létezése.

Szép volt látni, hogy mennyire szükség van mindenki jelenlétére, figyelmére, összehangolt igyekvésére, hogy a mozgás kialakítsa az egységet. Hosszú az út, amíg megérkeznek a gyerekek mozgásukban, lelkükben, figyelmükben az euritmia által láthatóvá váló beszédhez. Mennyire nem egyértelmű és könnyű ebben az összhang kialakulása. Még felnőttként is sokszor csak töredékes a tudásunk, kiesünk a ritmusból.

Ahogy néztem az égbe lengő kis karokat, libbenő hajakat, a földön – hol kevésbé, hol jobban – trappoló kis lábakat az jutott az eszembe, hogy micsoda év áll mögöttük! Egy nehéz év, ahol nemcsak az iskolai élettel, a hétéves létük változásaival kellett megküzdjenek, hanem azzal is, hogy hogyan tudnak közösséggé formálódni. Hogyan tudnak úgy együtt lenni, hogy már a legelején két felnőtt is elhagyta fészküket, hogy aztán Rita néni szárnyai alatt ismerkedjenek, próbálkozzanak, és hogy a közösségükben zajló változásokat is meg kell hogy éljék: találkozásokat, elválásokat.

De ahogy majd ezek a mozgások szépen összerendeződnek, megérkeznek a jó ritmusba, úgy az őket körülvevő fizikai tér változásai is össze fognak rendeződni. Addig kísérni kell őket, burkot vonni köréjük, hogy alakulhassanak, fejlődhessenek a maguk útján.

Szrenka Vera, szülő